2009. január 5., hétfő

találót találtam (előkészület)

Találtam, de találó!

„Megosztom veled, mert egyek vagyunk!
….és azt mondta belülről a hang:„Olyanok vagytok, mint az asztronauták.
Az űrhajó megérkezik a Holdra, az asztronauta belebújik a szkafanderbe. Zipzár felhúzva, sisak lecsukva, és kilép a létrán az űrhajóból. Szkafander nélkül meghalna, de így, tud a Holdon bolyongani, mászkálni, és rácsodálkozni a holdbéli tájra.
Elámul a csillagok tündöklésén, melyek tiszta fényét légkör nem homályosítja el. Gyönyörködik a holdbéli tájban. Amikor megpillantja a kék bolygót szíve, és torka összeszorul a csodálattól. Leírhatatlan, gyönyörűséges érzés járja át.
Idővel, távolabbi bolygókra is el tud jutni. Le tud szállni a Marsra. Majd egyre távolabbi égitestekre, csillagok bolygóira.
Talál egy gyönyörű bolygót, melyen vannak vizek, erdők, füvek, rétek, növények. Itt is kiszáll az asztronauta, de mivel a légkör belélegezhetetlen számára, és a bolygónak olyan gyenge vonzása van, hogy egy lépést sem tudna megtenni anélkül, hogy el ne szállna a világűr felé, így itt is szkafander ruhát vesz fel. Abban könnyen közlekedik. Elindul, hogy körbe nézze a bolygót.
Ahogy távolodik az űrhajótól a rádióadások gyengülnek, leárnyékolódnak, idővel teljesen megszűnnek a hegyek között. Az űrhajóról viszont tudják követni, be tudják mérni, merre jár. A szkafanderben elhelyezett adókon keresztül látják, hogy mit tesz. Egyszer csak más emberekkel találkozik, akik ugyanúgy néznek ki, mint ő. Szkafanderben vannak. Látja őket, és megszokja, hogy így néz ki az ember. Emlékei az űrhajójáról lassan elhalványulnak, majd elhalnak az idő múlásával. Ebben a szkafander is segít. Így tervezték.

Még élvezi ezt az új világot, mindent megtapasztalni, mindenre rácsodálkozni. Minden mozdulat, minden pillanat, hatalmas élmény számára. Idővel megszokja és a többiekkel együtt tevékenykedik.

Talál egy tükröt, belenéz. Ugyanúgy néz ki, mint a többiek. Hát, így néz ki az ember.
Persze, csak a szkafandert látja. Azt már nem látja, hogy a szkafander mögött ott van valaki.
A valódi önmaga.

A másik ember szkafanderén sem lát át. Rajtuk sem látja, hogy az űrruhán belül ott van valaki, aki viseli azt a szkafandert. És őrajta sem látják mások. Azonosítja magát és a többieket ezzel az űrruhával. A sisakján szűrők vannak, melyek nem engednek át minden fényt, minden információt. Nagyon zavaró lenne, esetleg veszélyes is. Azok a rezgések tudnak átjutni rajta, melyek a felfedező munkához szükségesek és nem vonják el az asztronauta figyelmét a megvizsgálandó lényegről.

Ha valakinek megsérül a szkafandere, aggodalommal tölti el. Nem látja a kiáramló energiákat. Azt sem látja – mert a szűrők leárnyékolják – ha valakinek tönkremegy a szkafandere, és kilép a szkafanderben lévő lélek. Azt sem látja, hogy ilyenkor társai eljönnek ezért a lélekért, és visszaviszik az űrhajóra, hogy kedve szerint új szkafandert ölthessen magára. Ezért nagyon egyedül érzi magát. Retteg attól, hogy előbb-utóbb tönkremegy a szkafandere, és akkor is kétségbe van esve, ha az megsérül. Ilyenkor minden figyelmét arra összpontosítja, hogy azt megjavítsa. Az élete múlhat rajta. Helyre kell hozni a hibát. Közben nem tud mással foglalkozni, nem tud gyönyörködni a kövekben, a tájban, a többiekben. Nem tud figyelni arra, amiért idejött, hogy megtapasztalja ezt a bolygót, ezt a világot. A szkafanderét javítja, mert szivárog. Addig eszébe sem jutott, hogy milyen fontos, hogy az jó állapotban legyen. Valahogy természetes, hogy jól működik, és hogy rajta van.

Az asztronaután különleges öltözet van. Szerves anyagokból készült. Teljesen ráolvad a gazdájára. Ebben a szkafanderben tudja a hasonló sűrűségű és tömörségű anyagokat megérinteni, megtapasztalni. E nélkül annyi ereje lenne, mintha csak a levegő akarna egy kődarabot felemelni és megcsodálni. Erre a szerves ruházatra vigyázni kell. Az asztronauta csak akkor tud gyönyörködni ebben a bolygóban, ha nem hibásodik meg a szkafandere. Hiszen akkor ez minden figyelmét elvonja. Mivel szerves anyagból épül fel, ezért szerves anyagokkal kell karban tartani. Olyan anyagokat kell bejuttatni a szkafanderbe, melyek épen és egészségesen tartják, hogy az asztronauta a valódi feladataival tudjon foglalkozni.

Mint említettem, az asztronauta egy láthatatlan energia-szállal, „köldökzsinórral” folyamatosan kapcsolatban áll az űrhajóval. Ő erről nem tud, mert a finomabb energiák látványa és érzékelése nem jut át a szkafanderén. Így nem tudja, hogy egy nagyobb egésznek a része, ahova ő tartozik. Ez egy kicsit olyan, mint a kéz élete.

A kéz az ujjak hegyétől a csuklóig tart. Utána van egy „köldökzsinór”. Ez a kar. Ez hagyja, hogy a kéz közelebb kerüljön, hogy eltávolodjon, vagy valamilyen irányban elmozduljon. Mindig követi a kezet, és összeköti a testtel. A kéz a tapintás által gyűjti az információkat. Érzékeli a vizet, a szelet, a virágok szirmait, a kellemesen meleget, a forrót. Megtapasztalja, milyen, ha tűbe nyúl, milyen, ha cirógatják.

Sem egy sejt, sem egy izület, sem egy ujj, sem maga a kéz nincs tisztában azzal, hogy ő egy nagyobb egésznek a része. A rész sohasem érzékeli és sohasem tudja felfogni az egészet. De az egész tisztában van a saját részeivel. A kéz nem tudja, hogy az ember része. Az ember tudja, hogy része a keze. A mutatóujj úgy gondolja, hogy ő a mutatóujj. A középső pedig, hogy ő a középső, a gyűrűs pedig, hogy ő a gyűrűs. A mutatóujj úgy véli, hogy neki semmi köze a gyűrűshöz. Az egy másik ujj. Igen, viszont ha egy kicsit feljebbről nézzük, ott már eggyé válnak. A kéz szemszögéből nézve mind az öt ujj hozzá tartozik. Mind az ő része. Egy velük. Ugyanígy látja az ember is. Az ujjak is az egésznek a részei.

Ha valamelyik ujj megsérül, bajba kerül, akkor az egész mindent elkövet, hogy segítsen annak az ujjnak. Ha szükséges gyógyítja, tapaszt tesz rá, bekeni vagy más módon nyújt segítséget számára. Máskor pedig cirógatja, felcicomázza, szépítgeti, esetleg masszíroztatja. Az ujj ettől boldog. Érzi, hogy a világ érte van és élvezi az életet. Tapasztalja, hogy jók, kellemesek a körülményei. Vannak más ujjak, akik jók hozzá. Ha bajban van, akkor segítséget kap más ujjaktól. Vagy éppen a sorstól. Ezek után egyre jobban bízik a sorsban, bízik Istenében, aki valahogy mindig megsegíti.

Persze, hogy megsegíti, hiszen az ő része. Egy vele. Ahogy a kéz egy az emberrel, úgy az ember is egy felettes énjével és rajta keresztül a Mindenséggel. Ahogy az ember megoltalmazza kezét, és segít rajta, ha bajban van, úgy a Mindenség is megoltalmazza az embert, és segít rajta, ha bajban van. Bízni kell benne, hagyni és elfogadni, amit ad, mert ő csak jót akar adni, ő csak segíteni akar, még akkor is, ha ez számunkra eleinte nem úgy tűnik.

Amikor az ujjba egy szálka megy, akkor jönnek más ujjak, azaz jön a sors, hogy segítsen. Fog egy tűt és elkezdi kipiszkálni. Az ujjnak ez fáj, nem akarja.
Nem tudja, ha ezen a nehézségen átjut, túljut, megkönnyebbül, meggyógyul. Hogy ez mind érte van.
Ha az ujj mindig csak elrángatja magát a tű elől, vagy ha a kéz elrángatja az ujjat a fájdalom elől, akkor hiába a sors jó szándéka. Legjobb szándéka ellenére csak fájdalmat okoz, de gyógyulást sajnos nem tud.”

Most, hogy e sorokat átolvastad, úgy érzed, hogy érted és valahol ezeket eddig is tudtad. Ez így is van. Azért várj, mielőtt továbbszaladnál más olvasnivalóra! Kicsit állj meg és elmélkedj el a fentiek saját életedre való kivetítésén. A gondolatok mélységéből messzemenő következtetésekre juthatsz! Akár egész évre szóló feladatokat találhatsz magadnak!

... és ezek még mindig csak az előkészületek teendői!

4 megjegyzés:

  1. wow, vegigolvastad? grat! :)
    akkor mar ketten tettuk! :)

    VálaszTörlés
  2. négyen! Pedig én már máskor is olvastam! Tényleg találó!

    VálaszTörlés