tanácstalanságban

bevallom, nem tudom, mit(évő l)egyek.
folytassam-e a 4. körrel a  diétát, vagy térjek át a 90 naposra.
nem tudom. legalábbis most még.
reggelre azonban meg kell(ene) álmodnom, mert nem mindegy, hogy konyhatündérként mit alkotok a konyhában.
update: tehát az úúúúgy volt, hogy reggelre semmit nem álmodtam, vagyis amit, az egészen más jellegű volt (khm!), ellenben már hajnali fél kilenckor felkeltem. a zuram hozott reggelit, mint minden reggel, ám ezúttal két kornspitz is ott figyelt az asztalon, és a dilemmát eldöntendő, megettem az egyiket. széép lassan rágtam pépessé, ahogyan azt kell. ezzel elvoltam egészen kábé délután kettőig. akkor kezdtem éhséget érezni, tehát szándékosan apró darabokra tört szív  hamlettel csillapítottam a gyomorkorgásom, és jó két órával később ettem egy nagy almát.  
aztán a zuram megjelent  a cégnél és hozott vajas pogácsát, felet, merthogy nem ebédeltem semmit - ez igaz volt -, és ezértaztánmárpedig meg kell ennem a pogit. najo, nem kellett nagy  rábeszélőgépnek lennie, hogy befaljam  igen hamar eltüntessem, és volt-ninccsé tegyem a kincset.
viszont határozottan nem volt jó húzás, mert egyre éhesebb lettem, és meg kellett ennem a magammal hozott kettes számú kornspitzet. itthon pedig a babkonzerv másik (kisebbik) felét ajvárral megbolondítva télleg szinte szemenként ragicsáltam el.


folyadék: 5,5 liter

dilemma

Az eltelt majd' két héten ettem. Nem keveset, viszont sokat.
Így aztán a mérlegelést és a centizést hanyagolom, és .....
... és nem igazán tudom, mit kéne tennem, mi lenne az a motiváció, ami valóban megállíthatná az állandó csokiscsokiscsokievőkémet, illetve az evőkémet mint olyant.
pedig jó lenne tudni, milyen trükkel tudnám leszerelni, mert így nemigen leszünk jóban. igen, mi ketten: a testem és én.